Tajti monológja a Nyáry-ciklusból
Három értem aggódó feleség is lerohant egy társaságban Budán.
Két bográcsban főtt az étel, a garázsban sütemények és pogácsák, na meg a pálinkám. Nagy, kétszintes ház a lejtőn, a lakásban térképek a falon. Itt él egy úr. Polgár, művész és vezető. Mint a társaság nagy része: polgárok és művészek és vezetők. Zongora a sarokban, azon is teríték. Filagória alatt előadások – főleg a nemtelen jövőről, a menthetetlenről, amit nem mi rontottunk el, de előre láttuk, s amely rosszabb irányból érkezik, mint a várva várt öregkori magömlés (rásegítéssel). Fiatalemberek – lányok, fiúk és asszonyok – sosem volt tanítómestereik között.
Nyári délután, minden évben. Házról házra, településről településre ugyanabban a társaságban vagyunk. Együtt tekereg a gőz meg a füst, mint egy régi-régi versben. Rövidnadrágban, vagy majdnem abban. Megemberesedve, megasszonyosodva, több lötyögő hassal, mint hegyes pocakkal, s egyelőre megtűrt, de egyre szaporodó rigolyával. Rövidnadrágos filozófusok (mint jómagam), írófélék (azt hiszem, mint jómagam), színészmenedzserek (mint jómagam), lefestésre alkalmas festők (mint jómagam), életük rendezői (mint jómagam). Sok-sok pártot már megalapított fiatal (mint egykorvolt jómagam), és öregnek még nem nevezhető férfi (mint jómagam); hozzájuk vergődött lányok (mint jómagad), vergődésükben megőrzött asszonyok (mint jómagad), egyszerre szeretett és szeretetlen szeretők (mint jómagad); megörökített fény-, láng- és árnyékcsóvák (mint jómagam és jómagad). Megváltott világok, sok-sok megváltott világ. Mint jómagam. Sok-sok megváltóm, mint ti ott valamennyien. Erkölcs- és világmegváltók mindenkor mindig, mindenhol együtt.
Komolyabbra fordítva, ami megmarad, ami beég fénybe, lángba és árnyékba, az a szó, az itt is az asszonyi szó.
Az írás az, ami manapság elszáll, a szó meg az, ami manapság itt megmarad. Leröhög rólam (azt hiszem), hogy az enyém az az egyetlen szó, ami írásba megy át, és maradéktalanul elszáll, nem marad.
Rámkeresnek a gyümölcsfák alatt a lányok meg a volt lányok, az asszonyok meg a volt asszonyok: biztos-e, ami biztos, jól vagyok-e. Kérdezik a szeretők. Úgy! Mert nem látszik rajtam. (Hm!) A tehetségtelen én (azt hiszem) nem tudta meggyőzni őket (azt hiszem) arról, hogy (azt hiszem) éppen három szeretőt tartok. Az egyik (azt hiszem) házasságban, a másik (azt hiszem) párkapcsolatban, a harmadik mellettem (azt hiszem) magányosan él. Egyik sem lesz (azt hiszem) az ápolónőm, pedig bizonyára azt gondolja mind a három a másikról, hogy ő az, aki az lesz: az egyik a hízelgően gonosz, a másik a hízelgően gyöngéd, a harmadik a hízelgően közömbös. Na de! Mindegyik itt várja a csodát. Valamennyien valamennyi jelenemben. Lehessek én, lehessek én, lehessek én az ápolásra szoruló ápolónőd. Mármint (azt hiszem) az enyém.
*
Valami hasonló bizonytalansággal, lebegtetéssel kezdődhetne félreértett történetből a novella, amennyiben a két háború között írja parasztosan M., vagy körútiasan H. J., N. E., esetleg egy másik H., i-vel, vagy ugyanaz a H., y-nal, szépfiúsan. És persze nosztalgikusan K., y-nal, ami valóságosan Szép.
Három lekötött és mindhárom máshová kötött asszonyom volt akkor Budán, és mind a három másképpen kötött hozzá egy negyedikhez – mielőtt örökre el nem távozott…
Nehéz eldönteni, hogy én vagyok-e a szerető, vagy ők. A hatvanhetediknél tartok (mondja az egyik), gyűjtőszenvedélyes vagyok, hatvankilenc (mondja a másik). És nem mond semmit a harmadik, de lökdös (hogy szerény legyek, ne hencegő) a századik felé, azt súgva (búgva): még veled sem fogok poliamor kapcsolatban élni.
Nem a csókot, és nem a mellbimbót, az élvezést számolom, abból is csak a ritmus érdekel, a csóknak csak a ritmusa és a mellbimbónak is csak a ritmusa. A jó és a hosszú (azt hiszem) élvezet hosszan, de még milyen hosszan tartó pillanatait számolom közben is (azt hiszem) a korábbi asszonyokkal együtt, akik nem csak számolni, számítani is tanítottak (minden értelemben), és akik (azt hiszem) éppen ezért számolnak még velem (minden értelemben).
Velem milyen lehet? Milyen lehet velem, kérdi mindig az, aki nincs. Nem olyan, mint nélkülem, mondom eltűnődve az egyik bogrács füstös gőze fölött Budán.
*
Olyan naplót, mint a nagyváradi Weiszlovits, nem vezetek. Weiszlovits agglegény megmutatta ágyas naplóját annak az asszonynak, aki megvolt. Az összesnek megmutatta. Még az ágyban mutatta meg nekik. Minden asszony, aki megvolt, tudhatta ki volt meg Weiszlovitsnak őelőtte, de nem beszélhetett a nevekről, meg a sorrendről se (az értékelésről: a csillagokról meg a keresztekről pláne nem), mert akkor kiderült volna a világ előtt, hogy ő is megvolt Weiszlovitsnak. Úrinő nem beszél, nem kukucskál, úrinő hallgat, mint a sír.
Én nem tanultam ezekből semmit, én nem mutatom meg az előző asszonyokat éppen annak sem, aki éppen megvan. Így aztán senki, egyikőjük sem tudja, ki volt, ki nem, csak beszélik, hogy ők (aztán) sohasem lehetnek a gyilkosaim. (Te kis hülye!)
*
Ne haragudj, kedves barátom (azt hiszem), ezt nem lehet nőnek, pláne kiskorú asszonynak elmondani, mert azonnal beléd szeret. Belém (azt hiszem). Mi több, még az azonnal előtt le akar feküdni melléd (azt hiszem, mellém) harmadiknak, hogy elkérhesse a naplót (ami nincs), hogy száz száraz ujjal végigtapogassa a rangsorolt neveket, áthúzza a csillagok egy részét (a másik részét összefirkálja), és simogató mozdulattal megérintse a kereszteket.
Krúdyt most hagyjuk, mondja az egyik asszony, az egyik férjnek (azt hiszem). Szó se essék ezúttal (azt hiszem) arról az asszonyról se, aki az egyik szeretőjét már felakasztotta (azt hiszem).
*
Asszonyom! Bocsásson meg az összes el nem követett perverziómért. A mi kettőnk élete a leghosszabban kitartott szünet egyikőnk jövőjében. De az nem az enyém (mondjuk mind a ketten). Minden harmadik (negyedik) életében még nagyobb szünet leszek, ha megérem a hetvenegyediket, úgy értem, a hetvenegyedik szeretőt a hetvenegyedik évben. De csak nyáron és itt, Budán, ebben a filozofikus táraságban, amikor a slambucot a szabadtűz mellett még csak nem is göngyölik.
*
Így vagyunk egy társaságban, nem Pesten, hanem Budán. Nem is csak Budán. (Azt hiszem.)
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások